Írásaim

A beavatás útja

A Jó Isten rendkívüli érzékenységgel áldott meg, amivel aztán jó sok dolgom akadt egész eddigi életemben.

Időközben a sorsom egyre inkább a belső, a lelki útra terelt.

Időközben megérlelődtek bennem a kérdések, melyek elvezettek engem a belső csendbe, oda, ahol a bölcsesség magvai csíráznak.

Mivel az alaptéma adott, a hyper érzékenység, azt gondolom az lehetett, ez lehet az én beavatási utam. Ez az én titkos kulcsom.

S amivel magam is tisztában vagyok, amiben igazán otthon vagyok, talán abból vagyok képes másokat támogatni abban, hogy ráleljenek a maguk ösvényére.

Arra az útra, ami megtanít minket az alázatra, a kölcsönös tiszteletre, türelemre, a megértésre, a megbocsájtásra, lényegében önmagunk és mások feltétel nélküli szeretetére. Ennek folyamatát pedig

hívhatjuk úgy alkimia, ami metafizikai szempontból a lélek megtisztításának, felemelésének, megváltásának és megistenítésének a (Opus Magnum) folyamata. Vagyis az ARANYÚT.

Szeretet.

Nézem a családi kapcsolatokat. Van ahol még sohasem hangzott el, szeretlek. Mindent megteszek értetek, sütök, főzök, kiszakad a belem, de még sohasem mondtam neked, szeretlek.

Szeretlek, szememből és minden rezgésemből az irántad érzett szeretet sugárzik de sosem mondtam ki, szeretlek.

Nézem a következőt mondjuk az amerikai filmekben dívott. Szeretlek, szeretlek, szeretlek százszor, hangzik el, fapofával, rutinszerűen.

Látom egyes kliensen, hogy még meg érintenem is tilos, hát, még ha megölelném, talán még bele is halna.

Figyelem a vallásokat, a vallási közösségeket, a különböző csoportokat. A szeretetet valahová magukon kívülre helyezik, a bensőségességnek nyoma sincs.

Az érzelmeket, ami az élet sava borsa, letiltják magukról.

Honnan lehet azt megtanulni vajon?…  Talán otthonról?...

A NŐ az érzelmek, a nő a család lelke.

Az a NŐ, akit igyekeznek elnyomni, akiket bedarál a mai világ a teljesítmény elvárásokkal, az a megfáradt, önmagáról lemondó NŐ hogy a francba képes bensőjéből, lelke minden erejével és ősi tudásával, gyengédségével szeretni, ölelni, gyógyítani, a férfit táplálni, tölteni?

Hogyan tudna az a nő, az a férfi úgy Isten igazából szeretni, ölelni, aki tele van pici kora óta elfojtott érzelmekkel?

Hogyan tudná az kimondani, amit sosem éreztettek vele,

szeretlek, hiszek és megbízok benned?

Az egykori traumák, fájdalmak, titkok emlékét mélyen magukba temetik.

Ezeknek az élményeknek nyomait bizony a test magán viseli.

Amikor látom a beteg embereket, legyen az testi, vagy pszichés beteg, vagy az öregotthon lakóit, vajon mire lenne leginkább szükségük.

Amikor látom a síró, hisztisnek mondott kisdedet, gyermeket, vajon mire lenne szüksége leginkább? Hogy leordítsák a fejét netán?

Amikor látom, van az a könyv - érzelmeink fogságában. És olvasom azt az egyes ősi írásokban és olvasom a bibliában, a nőket ne engedjük prédikálni..

Mi van akkor, ha ez pont fordítva igaz.

Mi van akkor, ha kinyitjuk a valamikor elzárt érzések csapját és engedjük azt folyni az élet folyójában. Talán a visszafojtott érzelmek megélésével kifolyathatnánk az egykor elszenvedett sérelmek, haragok, a meg nem élt gyász, az eltemetett titkok el nem sírt könnyeit. Talán a betegségek is megszelídülnének.

Az út végül elvezet lelked titkos szentélyébe, oda ahol kitisztul a „látás”, szíved centrumába.

Addigra megismered, tisztába teszed az érzéseidet, ami majd szépen átalakul finom érzékeléssé és ezzel meg is érkeztünk a spiritualitás kapujába.

Az út, az átalakulás útja alkimia, az ARANYÚT.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Útvesztő

Amikor megérkezett az írásra ösztönző belső indíttatás, 

még fogalmam sem volt minek engedek teret. Elsőkét a cím jött meg.

Útvesztő  

Időnként olyan emberek keresnek fel, akik helyüket keresik a világban, magukban. Ők azok, akik a számtalan szellemi irányzat útvesztőjébe  kerültek. Sokak még csak nem is rendelkeznek az önismeret fogalmával, annak vágyával, azonnali eredményeket akarnak. Arra viszont hatalmas 

kínálat van a piacon. Sajnos a rossz hír az, hogy a lelki békét megvenni nem lehet, mástól kezelésként kapni ideiglenes eredményt ad, mert amit magadnak teremtettél valaha, annak gyümölcsét más nem arathatja le, vagy édesítheti meg.  Szóval a recept a következő. Bármi, ami zavar, élethelyzet, betegség, annak gócát magadban kell keresni.

Mi lehetne jobb megoldás annál, hogy önmagadba nézz, nézz rá arra a dologra, annak üzenetére.

Mi lehetne jobb annál, amikor a megértés által az érzelmi góc kioldódik.

Mi lehetne jobb annál, amikor az újjászületés élményével megajándékozod magad, s szeretteidet. Mi lehetne jobb annál, hogy a megváltozott „bensőd” csodás harmóniát teremt magad körül?

Van a lelki fejlődésnek, ami az élet értelme s végső célja egy létrája, ahol a fokokat átlépni nem szerencsés. Ahogy fokról fokra haladunk az önismeret útján, úgy nyílik ki fokról fokra a spiritualitás kapuja.

Nem lehet fentről kezdeni, a létrára alulról kapaszkodunk fel.

Ám ez a létra körbe ér. Mondhatjuk Szerencsekeréknek akár.

Mondom ezt én, aki bejárta az útvesztők minden zegét - zugát.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Elhunyt szerettünk válaszaira várva

Amikor polgári búcsúztatóként íráshoz készülődök, átengedem magam egy sokkal nagyobb erőnek. Egy olyan erőnek, ami konstruktív, építő, s ami megnyugvást hozhat mind az elhunytak, mind az itt maradottak lelkében. Olyankor nem tudom honnan jönnek a szavak, az információk, az üzenetek. Sokan kérdezik utána, Te ezt honnan tudod? Hát, Onnan.

Ám vannak sokan, akik hosszú évek óta hordozzák magukban a gyász terheit, s elengedni képtelenek azokat. nem is veszik észre, miként keseredik meg, sivárosodik el életük. Baj, baj hátán van. Képtelenek elengedni.

Ám mi lenne, ha azt követően, az elengedés után megengedése lenne annak, hogy a vágyott boldogság édes nektárját  ízlelhesd?

Amikor olyan emberekkel hoz össze a gondviselés, akiknek szerette már rég menne, finom sugallat érkezik, mit lehetne tenni..

Van, amikor gyengéden, virágnyelven jelzek, szólhatok e?

Van, amikor igen és van, amikor nem.

Ha az e-világi és a túl világi dolgok rendben vannak, harmónia van.

A halállal nincs vége a létezésnek, az élet megy tovább.

Belső képek gyógyító ereje

Életünk minőségét jelentősen meghatározza az, hogy milyen 
képet hordozunk magunkban valakiről, valamiről.

Mi lenne, ha a rossz érzéseket keltő belső képeket átalakíthatnád?

Mi lenne, ha minderre egy könnyű transzállapotban láthatnál rá?

Mi lenne, ha megajándékoznád magad az átalakított belső képek gyógyító erejével, 
az újjászületés élményével.

Szerepek

„Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő. „/Shakespeare/
Mosolyra fakadok, amikor arra gondolok, mi a reakcióm a nekem feltett kérdésre, ki vagy te?..
Sokszor voltam emiatt zavarban. Ahogy látom, mások ez nem zavar, mert azt hallom, én orvos vagyok, én ügyvéd vagyok, én író vagyok, én ez vagyok, én az vagyok.
És aszerint hordozzák fenséges személyük nehéz palástját. Ezzel nem is lenne semmi baj, csak hát az ember nem mindig az, ami. Az „ami”, természetesen az elhivatottság, az amire született, az ösztönlénye. Mindenkinek van fő csapása, amerre haladnia kell élete során.
Ez rendben is van. Hogy érthetőbb legyen és az eredetileg feltett kérdésre válaszoljak elmondanám, én ki vagyok, annak tekintetében, hogy mikor, mi.
Anya, anyós, feleség, kedves, tanuló, tanító, wc pucoló, takarítónő, bevásárló, kereskedő, író, beteg, asztrológus, gyógyító, beteg, nagymama, ükunoka, segítő, depressziós, pap, hordár, jós, részeg, apáca, szélfútta, önfeledt, álmodozó, becsapott, meglopott, szerencsefia, sámán, tökkelütött, stb.
Ez csak egy része azoknak a szerepeknek, szereptulajdonságoknak, amiknek időnként és esetenként helyet adok.
Mi lenne, ha egy bemutatkozásnál ezt mind elsorolnám? Még hülye is lennék.
Ám mi lenne, ha ezt a gondolatmenetet tovább gondolnánk?
Lehet akkor, hogy megérkezik a tudása annak, ami az egyetemes igazság egy része, ám a legfontosabb tudnivaló, az, hogy ezek szerepek az élet, mint színjáték nagy darabjában. Ha azt tudatosítjuk, hogy játszunk, felvetődhet a következő kérdés, ki az, aki játszik, ki vagyok én akkor úgy Istenigazából? Nos, ki más, mint a lélek, kinek teste e földi létben a lélekruhája, s ékíti azt szerepszemélyiségeinek megfelelően. Azért, hogy azt eljátszani legyen képes, mert abból tud fejlődni, tanulni.
Csak gondoljunk bele. A baj abból fakad, ha azonosulunk szerepeinkkel. Ha nem vagyunk képesek kibújni egy nekünk igencsak tetszetős és elegáns szerepből, miközben az élethelyzet teljesen mást kíván. Mert milyen pocsék érzés lehet az, miközben a kádat sikálod, sóvárogni egy másik szerepben lenni?.. Mekkora csalódás, szorongás lesz úrrá rajtad? Érdemes?
Ami nálam eléggé kiveri a biztosítékot az az, amikor egy férj úgy szólítja meg párját, anya. Vagy a nej a férjét, édesapa, vagy fiam. Úristen! Na, itt aztán melyik szerepnek, hogyan feleljen meg az illető. Hogyan játsza el, vagy megjátsza?....
Amikor a nagyszülők úgy szólítják meg egymást, mama, papa. Hol van az egykori kedves becézgetés. Hol van az a meghitt légkör. Mert a mama, papa megszólítás bizonyára nem generál intimitást, netán szexuális vágyat. Az a megszólítás az unokák kiváltsága. Senki más nem hívhat így, mert más emberekkel, más kapcsolati viszonyban vagyunk a darab egy másik felvonásában.
Mindeközben meg belül, a lélekszintjén tudjuk, érezzük, színház az egész világ, s benne mi magunk vagyunk a színészek, ám a rendező is én vagyok.
A kérdés az, vígjátékot, vagy drámát játszunk?
Aki nem hiszi, járjon utána!

Kiló-faló

Mi lehet vajon a súlyvesztés titka, kutatják ezer éve és egy napja. Annak megoldására számtalan csodaszer, fogyókúrás és diétás őrület, na meg edzőterem született meg a pénztárca legnagyobb örömére.
Az erőfeszítések, az izzadságcseppek rövid életű eredményt pedig hoznak, a siker garantált.
Aztán vissza az egész és minden kezdődik előröl.
Közben háborog a bűntudat, a szégyen. Kilók jönnek, kilók mennek. Az önbecsülés meg egyre inkább kileng.
Hol van a megoldás, mit lehet itt tenni, jajdul fel a lélek, s hív, hogy „nézz rám kérlek, a kilókkal üzentem érted”.
Lassan fellebben a fátyol, a titokra fény derül. S ahogy s fájó múltat a könnyek tisztítják, úgy már nincs miért védekezzünk, leolvad a háj.

Szeretettel várlak alakformáló lelki gyógyulásra!  

„Holt lelkek társasága”

Számtalan esetben kapok lehetőséget elhunyt lelkekkel dolgozni.

Mivel a téma igen kényes és javarészt tabu, nem nagyon lehet hiteles információhoz jutni. Aki meg ezzel foglalkozni képes, aki ezt felvállalja, az meg nem igazán publikálja és igaza van.

Egyszerűen fogalmazok. A lélek nem hal meg. Halállal a lélek leveti lélekruháját, a testet, hogy idővel más testet ölthessen. Olyan testet, ami karmájának beteljesítésére alkalmas lesz. Ezért olyan családba, olyan helyre születik le, ami arra a legmegfelelőbb. Viszont ahhoz, hogy viszonylag jó sorsba születhessen, nagyban hozzá járul az, hogy az illető milyen lelki állapotban távozik. A haldoklás szakaszainak egyike – gondolom ezért arra hivatott, hogy mély önvizsgálatot tarthasson. Természetesen, ha a haldokló olyan állapotban van, hogy képes rá. Ha a távozás hirtelen történik, akkor a halál utáni hetekben ez a fajta lélekmunka megtörténik. Az biztos, hogy pokoli érzés lehet.

Az önismereti munkák lelki békéhez vezetnek.

A haldokló megboldogulhat.

Nagyon sokszor azért nem tudnak a meghalt lelkek „tovább menni”, mert itt tartja őket számos megoldatlan, lezáratlan, kényes ügy.

Keresik a lehetőséget az itt maradottakkal találkozni, beszélni, de azok nem látják Őket, csak azt érzik, hogy valami nincs rendben.

Lélek kísérőként elvezethetnék mindenkit odaátra, a fénybe, de nem lehet, pont ezért. Beleavatkozni nem szabad. Viszont ha felkérés jön, akkor igen. Megható párbeszédeknek voltam tanúja és segítője ez ügyben. Nagyon nem mindegy tehát az, hogy milyen viszonyban vagyunk a halottakkal. Mennyire segítjük továbbhaladásukat a megértésünkkel, megbocsájtásunkkal, elengedésükkel, szeretetünkkel? Mert nekik is tovább kell haladniuk a maguk útján. Nem rekedhetnek meg. Nem szabad őket itt tartani.

Láttam „ezeréves” itt ragadt szenvedő szellemeket / a vallás nevében elkövetett áldozatok/, akik tömegesen kelhettek át jó voltomból. Ráadásul több, szakrálisnak mondott helyen. Csak azon csodálkoztam, hogy azokon a helyeken rengeteg magukat sámánnak mondott, gurunak vallott ember járt és nem látták ezt?

Mi a jó francot csináltak akkor?

Az embereket kirázza a hideg a halál szó hallatán, pedig tudniuk kellene az élet körforgásának értelméről, a lélek útjáról.

Nagyon régóta az élet és a halál művészetével foglalkozom. Rengeteg halottam van, tengernyi gyászt éltem meg, azt még én sem tudtam kikerülni. Talán azért érthettem meg egy csomó mindent. Talán ezért becsülöm az életet nagyon és benne a külsőségek helyett, az emberi értékeket, a lelki tisztaságot. Mert az által teremthetünk magunknak harmonikusabb, jobb életet most és majdan.

Ezért nagyon sokat áldoztam.

Egyik hajnalban a hat éve elhunyt apukámat éreztem meg és figyeltem mit üzenne. Az jött „kislányom sosem halunk meg”.

Ezt az mondta, aki örök életében hitetlen volt és akit nem tudtam emiatt kellőképpen felkészíteni a halálára. Őt, aki nem tudta elfogadni a másságomat, mennyit kínlódtam emiatt.

Láttam az örömtől sugárzó gyönyörű arcát. Éreztem földöntúli boldogságát és láttam, amint a tíz éve elhunyt anyukámmal összeölelkezve elrepülnek boldogan. Vigyorogva keltem fel.

Hála Istennek! Köszönöm az igazamat!

Lelkes elhivatottsággal végzem a kegyeleti búcsúztatást, mert tudom mennyi segítséget kapnak általam az itteni és az ottani lelkek a megnyugváshoz a továbblépéshez.

Ezt a szolgálatot vállaltam fel erre az életre. Felvállalom.

TOVÁBBI ÍRÁSOK: 

https://www.facebook.com/F%C5%91nix-st%C3%BAdi%C3%B3-477403825778749/